 |
| Qing-kori nők, kép forrása |
A
Qing-dinasztia (1644–1911) nem han kínai, hanem mandzsu eredetű. A
Ming-dinasztia uralmának utolsó időszakában, 1616-ban Nurhacsi a mandzsu
törzseket egyesítve létrehozta a Kései Jin-dinasztiát, majd fia, Abahai 1636-ban
a dinasztia nevét Qingre (清 qīng)
cserélte le.
Li
Zicheng felkelése megdöntötte a Ming-dinasztiát – az utolsó Ming császár
öngyilkos lett – , ezért 1644-ben a mandzsuk nagyobb nehézség nélkül vonultak be
Pekingbe.
A
Qing-kor elejét a területi hódítás és egyes meghódított területek mandzsu
lakosság részére való etnikai kisajátítása jellemezte. Az államszervezetben nem
eszközöltek jelentős változtatást, azonban a Qing-kor elején csak mandzsu
származású személyek tölthettek be fontos pozíciókat, úgy a közigazgatásban,
mint a katonaságban.
A
Qing-dinasztia hatalmának megszilárdulásával beköszöntött a béke korszaka, az
ún. pax sinica. A 17. század végétől
a 18. század végéig három császár, Kangxi, Qianlong és Yongzheng uralkodott. Ezt
az időszakot a területi terjeszkedés mellett a stabilitás jellemezte: az adók
alacsonyak voltak, virágzott a gazdaság és a kézműipar. Ebben az időszakban a külföldi
kereskedelem is megélénkült, jelentős volt a kínai termékek exportja. Különösen
keresettek voltak a Kínából érkező textilek: pamut Nanjingból, selyemszövet
Suzhou-ból és Hangzhou-ból, valamint nyersselyem Huzhou-ból.
A
19. században Kína a „magas szintű egyensúly csapdájába esett”, a Mark Elvin
által megalkotott fogalom azt takarja, hogy ebben az időszakban Kínára a viszonylagos
jólét volt jellemző, az olcsó munkaerő, a kereslet és kínálat kiegyenlítettsége
nem kedvezett a tudományos és technikai fejlődéseknek. A Qing-korban Kína
elzárkózott a külvilágtól, azon kívül, hogy belső fejlődés sem zajlott le, a
külvilág vívmányait sem vették át.
A
19. századtól a külföldi hatalmak fenyegetése mellett (első és második
ópiumháború, 1839–1842, ill. 1856–1860), a mandzsu dinasztiának belső
felkelésekkel (Taiping felkelés, 1850) is szembe kellett néznie. Emellett a
Qing-kor végére a belső politikai helyzet is bizonytalanná vált. A 19. század
végén történtek ugyan reformkísérletek, de a mandzsu dinasztia élén álló Cixi
anyacsászárné (慈禧 Cíxĭ,
1861–1908) ezeket elfojtotta.
A Qing-dinasztia végül az 1911-es wuchangi felkelés következtében omlott össze. 1912. február 12-én kikiáltották a Kínai Köztársaságot.
 |
| Cixi jellegzetes mandzsu viseletben, gyűrűs- és kisujját az anyacsászárnő kedvelt körömvédői díszítik, kép forrása |
A pax sinica ideje alatt virágzott a kínai
kultúra, melyet olyan vállalkozások fémjeleztek, mint például a Kangxi szótár, vagy
a Tang-kori versek összegyűjtése. A viszonylag magas termelési és életszínvonal
kedvezett a kézműiparnak.
A
ruházkodásban a Qing-korszakban a mandzsu és han viselet kettőssége figyelhető
meg. A mandzsu dinasztia eleinte saját szokásait próbálta ráerőltetni a kínai
népességre, így például kötelezővé tették a mandzsu hajviseletet a férfiak
számára. A mandzsu fonatot viselők fejük nagyrészét leborotválták és csak fejtetőn
hagyták meg a hajat, melyet hosszú copfba fontak.
„有留头不留发，留发不留头。”
„Ha meg akarod tartani fejed, ne tartsd meg a hajad; ha megtartod a hajad, nem tarthatod meg a fejed.”
 |
| A mandzsu fonat, kép forrása |
A
császári család, a katonai és az államigazgatásban tevékenykedő hivatalnokok a
korábbi kínai dinasztiákhoz hasonlóan rang szerint eltérően öltözködtek.
A
császári és hivatalnoki viseletek a mandzsu öltözködésre jellemző kisebb
változtatásokkal ugyan, de a korábbi mintákat követték. Az egyik mandzsu
jellegzetesség a ruhaujj kidolgozása, az ún. mati ujj (马蹄mătí
lópata), mely a csuklón túllóg, és eltakarja a kézfejet. Egy másik mandzsu
jellegzetesség a díszes gombok használata volt.
A
legjellegzetesebb császári viselet továbbra is a nagy jelentőségű áldozati
szertartásokon viselt gunfu (衮服 gǔnfú),
melyet a császári hatalmat jelképező ötkarmú sárkány és egyéb császári szimbólumok díszítenek.
Sárkányköntöst csak a
császár és a koronaherceg viselhetett.
 |
| Qing-kori sárkányköntös lópata ujjakkal, kép forrása |
A
császár és a hivatalnokok udvari viselete a chaofu (朝服 cháofú), mely téli és nyári változatban, és alkalomtól függően különféle
színekben (kék, piros, sárga, fehér) készült. Ezt a három nagy ünnepen - újév napján, napfordulókon és a császár
születésnapján – viselték.
A
hivatalnokok meghatározó öltözéke továbbra is a bufu (补服 bǔfú)
volt. A Ming-korhoz hasonlóan a ruha mellén és hátán lévő hímzés, valamint a
ruha színe jelezte a hivatalnok rangját.
A
köznapi férfi viseletek közé tartozott az ún. magua (马褂 măguà), egy viszonylag
rövidebb, derékig érő felsőruha. Ujja hosszú és rövid is lehetett, elől középen
(对襟 duìjīn),
jobboldalt (大襟 dàjīn)
vagy jellegzetesen mandzsu módra ún. pipa-lant formában (琵琶襟 pípájīn) záródott. Téli viseletre szőrmével bélelt
változatban is készült.
 |
| Magua, kép forrása |
Egy
másik gyakori hétköznapi ruhadarab a majia (马甲 măjiă más néven 背心 bèixīn vagy 坎肩 kănjiān).
Ez egy ujjatlan felsőruha, melyet eleinte a paon vagy shanon belül viseltek,
később felsőruha lett belőle, valamint hossza is folyamatosan rövidült. Először
csak a gazdagabbak viselték, később széles körben elterjedt. Anyaga
selyemszövet, szatén vagy géz, színe sötét- és világoskék, fekete vagy
aranybarna. Szegélyét gyakran díszítik eltérő színű anyaggal.
 |
| Majia, kép forrása |
A
korábbi korokhoz hasonlóan továbbra is kedvelt viselet a pao és a shan, melyek
természetesen az aktuális divatot követve változnak. A Qing-kor elején viszonylag
hosszúak, a korszak közepére egészen térdig érő hosszra rövidülnek, majd a
dinasztia végére ismét egyre hosszabbak lesznek. Ezt a változást követi a
ruhaujj is: kezdetben bő és széles a csuklónál, aztán rövidebb és szűkebb lesz.
A paót vagy shant általában nem magában viselték, hanem erre vették rá a maguát
vagy a majiát. Színük nagyon változatos: hófehér, jujubapiros, kék, szürke stb.
A
Qing-kori viseletek általános jellemzője volt, hogy felül (magua, majia) inkább
a sötét színeket, míg alul (pao, shan) inkább a világos árnyalatokat preferálták.
A
mandzsu dinasztia alatt hordott kalapok és sapkák hatalmas változatosságot
mutatnak. Jellegzetes fejfedő a xiaomao (小帽 xiăomào)
más néven xiguapimao (西瓜皮帽 xīguāpímào
azaz dinnyehéj sapka). Ezt a félgömb alakú sapkát egy alul pántszerűen
körbefutó csík, és a fejtetőn összefutó csíkok alkotják. A xiaomao a közemberek
hétköznapi viseletéhez tartozott.
 |
| Xiaomaót viselő férfiak, kép forrása |
Szintén
tipikus mandzsu viselet az udvari kalap azaz chaoguan (朝冠 cháoguān). Ez egy kúp alakú, alul széles peremű
fejfedő, melynek tetejét gyakran díszítették a karimáig lelógó sűrű
zsinórozással, illetve a csúcson felmeredő drágakövekkel, valamint a csúcsból
kiálló, hátrafelé lógó madártollakkal.
 |
| Az udvari kalapot viselő Kangxi császár portréja, kép forrása |
A
női viseletekben a legnagyobb különbséget a mandzsu és han öltözködés között az
jelentette, hogy a mandzsu ruhák egyberészesek voltak, míg a kínai nők
hagyományosan különálló alsó- és felsőrészeket hordtak.
A
mandzsu nők ruhája hosszú volt, a Qing-kor elején a lábat is eltakarta, idővel
azonban rövidülni kezdett. Bősége is változott az idők során, eleinte igen bő
volt, később valamivel testhezállóbb lett, valamint a ruha gallérja is egyre
magasodott. Ez a folyamat részben a mandzsuk sinizálódásának is betudható. A
han nők idővel átvették azt a ruhadarabot, és a maguk ízlésére kezdték formálni,
így alakult ki a Qing-kor végére, a 20. század elejére a nyugaton talán
legismertebb kínai ruhadarab a qipao (旗袍 qípáo) vagy
cheongsam.
 |
| Díszesen hímzett mandzsu qipao, kép forrása |
Ezt
a hosszú ruhát a mandzsu nők szívesen egészítették ki derékig érő mellénnyel,
mely elől, középen vagy pipa lant formában záródott. Ez a majia tulajdonképpen
ugyanolyan volt, mint a férfiaké, melytől díszítettségében tért el, ugyanis
nagyon gazdag, sokszínű hímzések, és díszes szegélyek tettek egyedivé minden
darabot.
A
Qing-korban ért tetőfokára a lábelkötés hagyománya. A dinasztia uralkodói több
kísérletet tettek ugyan betiltására, ennek ellenére továbbra is virágzott ez a
szokás. A lábelkötés csak az előkelő rétegek körében volt gyakori, hiszen az
egyszerűbb származású nőket akadályozta volna a mindennapi munkában. A felsőbb
néprétegek körében azonban az is bizonyítja jelentőségét, hogy az elkötetlen
lábú lányok jóval nehezebben tudtak férjhez menni.
A
lábelkötést a gyermek 5-6 éves korában kezdték, mikor a nagylábujj kivételével
minden lábujját eltörték, és a talp alá hajlították, így előremutató, hegyes
formát adva a lábfejnek. Ettől kezdve az elkötött lábat folyton fáslival bekötözve
kellett tartani, mivel ha nem így tesznek, a gyermek növekedése során a lábfej
tovább nő, márpedig a lábelkötés lényege – az lótuszszirom vagy bambuszrügy
formán kívül – éppen az apró méret volt. Ezzel a fájdalmas módszerrel a lábfej
hossza felnőttkorra sem haladta meg a 10-15 centimétert.
 |
| Női cipő elkötött lábra, kép forrása |
Az apró lábakat voltak hivatva kiemelni a gazdagon hímzett cipők. A mandzsu nők körében a virágláda- vagy virágcseréptalpú (花盆底 huāpéndĭ) cipők voltak különösen divatosak, melyek fából készült magasított talppal rendelkeztek. A talp igen magas volt, általában 3-6 cm, viszont egyes esetekben akár a 13-16 cm-es magasságot is elérhette, Cixi anyacsászárné cipőjének talpa kb. 10 cm-es volt.
 |
| Virágládatalpú és lópatatalpú cipők, kép forrása |
Ezt a cipőt 13-14 éves kortól kezdték hordani a lányok, és egészen
idősebb korukig ebben jártak, mikor laposabb talpú cipőre váltottak. A
magastalpú cipő célja egyrészt a testmagasság látszólagos növelése volt,
másrészt pedig úgy tartották, hogy elegáns járást kölcsönöz viselőjének. A
magastalpú cipőt lópatatalpú (马蹄底 mătídĭ)
cipőnek is hívták a talp kialakítása miatt, mely patanyom szerű jeleket hagyott
maga után.
 |
| Magastalpú cipőt viselő nő, kép forrása |
A
mandzsu hajviselet nemcsak a férfiak esetében volt jellegzetes, a női frizurák
is igen szokatlanok voltak. A mandzsu nők magas, bonyolult kontyban viselték
hajukat, melyet virágokkal és ékszerekkel díszítettek.
A
jellegzetes hajviseletet qitou-nak (旗头 qítóu zászlós fő)
hívták, és szigorúan geometrikus alakját nem csak maga a haj adta, hanem a frizurába
rejtett falapok (扁方 biănfāng),
melyek a formázáson kívül, a haj megtartásában is fontos szerepet játszottak.
Természetesen ezt a frizurát is számtalan módon lehetett variálni. A Qing-kor
végén készült felvételeken gyakran látni az ún. dalachit (大拉翅 dàlāchì).
 |
| Mandzsu női hajviselet, kép forrása |
A
kínai nők a Ming-korihoz hasonló ruhákat hordtak, felül shant, aót; alul pedig
szoknyát, illetve a korszak vége felé nadrágot is.
A
han nők felsőruhája a bő, általában térdig érő shan volt, mely a yangzhou-i és
nanjingi divatot követte. A szegélyt gyakran díszítették eltérő színű anyaggal.
Általában nem önmagában viselték, hanem egyéb felsőruhával (maijia, beixin) egészítették
ki, főleg a hidegebb évszakokban.
 |
| Pipa lant formában záródó majia, kép forrása |
 |
| Hímzett rakott szoknya, kép forrása |
Alul
szoknyát viseltek, melyre rálógott a felsőruha. A Qing-korban is népszerű volt
a rakott szoknya, mely akár 80-160 aprólékos hajtással készült. Számos
szoknyatípus létezett, népszerű volt az ún. holdvilág szoknya (月华裙 yuèhuáqún), melynek
minden hajtása más színű anyagból készült; szintén népszerű volt a főnixfarok
szoknya (凤尾裙 fèngwěiqún),
mely egyenként kihímzett, majd összevarrt anyagcsíkokból állt; illetve
halpikkelyes (鱼鳞裙 yúlínqún) szoknya,
mely nagyobb, egymást részben fedő anyaglapokból állt.
A
Qing-kor végén népszerűvé váltak a bőszárú nadrágok is, melyeket gazdagon
díszítettek.
 |
| Holdvilág szoknya, halpikkelyes szoknya és főnixfarok szoknya, képek forrása |
A
kínai nők hajviselete a suzhou-i divatot követte. A magas, bonyolult kontyok
voltak népszerűek, azonban a mandzsuktól eltérően falapokat nem, mindössze
póthajat használtak ezen frizurák elkészítéséhez, illetve egy zselészerű
anyagot, mely segített megőrizni a formát, és csillogóvá tette a hajat. A
korszak végére a frufru (前刘海 qiánliúhăi)
is divatba jött.
 |
| Qing-kori lányok, a két szélső lány frizurája frufrusra vágva, kép forrása |
A Qing volt Kína utolsó császári dinasztiája, ezt már a Kínai Köztársaság (1912–1949),
majd a Kínai Népköztársaság követte (1949-től), melyek gyökeres változást
hoztak a kínaiak viseletébe is. A klasszikus kínai divattörténet itt zárul
ugyan, azonban sorozatunk a történelemhez hasonlóan új mederben folytatódik
tovább.
Felhasznált
irodalom:
Kósa Gábor (J. Gernet: A kínai civilizáció története alapján, 2005): Kína történelme dióhéjban
Zang
Yingchun - Xu Qian (2013): Luxuriant
Garments with Grace, Beijing Publishing Group
周锡保 (1986)：中国古代服饰史，中国戏剧出版社