Fejezetek a kínai divattörténetből – A Qing-kor

Qing-kori nők, kép forrása

A Qing-dinasztia (1644–1911) nem han kínai, hanem mandzsu eredetű. A Ming-dinasztia uralmának utolsó időszakában, 1616-ban Nurhacsi a mandzsu törzseket egyesítve létrehozta a Kései Jin-dinasztiát, majd fia, Abahai 1636-ban a dinasztia nevét Qingre (清 qīng) cserélte le.

Li Zicheng felkelése megdöntötte a Ming-dinasztiát – az utolsó Ming császár öngyilkos lett – , ezért 1644-ben a mandzsuk nagyobb nehézség nélkül vonultak be Pekingbe.

A Qing-kor elejét a területi hódítás és egyes meghódított területek mandzsu lakosság részére való etnikai kisajátítása jellemezte. Az államszervezetben nem eszközöltek jelentős változtatást, azonban a Qing-kor elején csak mandzsu származású személyek tölthettek be fontos pozíciókat, úgy a közigazgatásban, mint a katonaságban.

A Qing-dinasztia hatalmának megszilárdulásával beköszöntött a béke korszaka, az ún. pax sinica. A 17. század végétől a 18. század végéig három császár, Kangxi, Qianlong és Yongzheng uralkodott. Ezt az időszakot a területi terjeszkedés mellett a stabilitás jellemezte: az adók alacsonyak voltak, virágzott a gazdaság és a kézműipar. Ebben az időszakban a külföldi kereskedelem is megélénkült, jelentős volt a kínai termékek exportja. Különösen keresettek voltak a Kínából érkező textilek: pamut Nanjingból, selyemszövet Suzhou-ból és Hangzhou-ból, valamint nyersselyem Huzhou-ból.

A 19. században Kína a „magas szintű egyensúly csapdájába esett”, a Mark Elvin által megalkotott fogalom azt takarja, hogy ebben az időszakban Kínára a viszonylagos jólét volt jellemző, az olcsó munkaerő, a kereslet és kínálat kiegyenlítettsége nem kedvezett a tudományos és technikai fejlődéseknek. A Qing-korban Kína elzárkózott a külvilágtól, azon kívül, hogy belső fejlődés sem zajlott le, a külvilág vívmányait sem vették át.

A 19. századtól a külföldi hatalmak fenyegetése mellett (első és második ópiumháború, 1839–1842, ill. 1856–1860), a mandzsu dinasztiának belső felkelésekkel (Taiping felkelés, 1850) is szembe kellett néznie. Emellett a Qing-kor végére a belső politikai helyzet is bizonytalanná vált. A 19. század végén történtek ugyan reformkísérletek, de a mandzsu dinasztia élén álló Cixi anyacsászárné (慈禧 Cíxĭ, 1861–1908) ezeket elfojtotta.

A Qing-dinasztia végül az 1911-es wuchangi felkelés következtében omlott össze. 1912. február 12-én kikiáltották a Kínai Köztársaságot.

 

Cixi jellegzetes mandzsu viseletben, gyűrűs- és kisujját az anyacsászárnő kedvelt körömvédői díszítik, kép forrása

A pax sinica ideje alatt virágzott a kínai kultúra, melyet olyan vállalkozások fémjeleztek, mint például a Kangxi szótár, vagy a Tang-kori versek összegyűjtése. A viszonylag magas termelési és életszínvonal kedvezett a kézműiparnak.

A ruházkodásban a Qing-korszakban a mandzsu és han viselet kettőssége figyelhető meg. A mandzsu dinasztia eleinte saját szokásait próbálta ráerőltetni a kínai népességre, így például kötelezővé tették a mandzsu hajviseletet a férfiak számára. A mandzsu fonatot viselők fejük nagyrészét leborotválták és csak fejtetőn hagyták meg a hajat, melyet hosszú copfba fontak.

„有留头不留发，留发不留头。”

„Ha meg akarod tartani fejed, ne tartsd meg a hajad; ha megtartod a hajad, nem tarthatod meg a fejed.”

A felsőbb társadalmi osztályokban a mandzsu viseletre való áttérést is szorgalmazták a császárok, így a hivatalnokok és családjuk mind mandzsu ruhát viseltek. Az egyszerű nép pedig mandzsu és kínai ruhákat egyaránt hordott.

A mandzsu fonat, kép forrása

A császári család, a katonai és az államigazgatásban tevékenykedő hivatalnokok a korábbi kínai dinasztiákhoz hasonlóan rang szerint eltérően öltözködtek.

A császári és hivatalnoki viseletek a mandzsu öltözködésre jellemző kisebb változtatásokkal ugyan, de a korábbi mintákat követték. Az egyik mandzsu jellegzetesség a ruhaujj kidolgozása, az ún. mati ujj (马蹄mătí lópata), mely a csuklón túllóg, és eltakarja a kézfejet. Egy másik mandzsu jellegzetesség a díszes gombok használata volt.

A legjellegzetesebb császári viselet továbbra is a nagy jelentőségű áldozati szertartásokon viselt gunfu (衮服 gǔnfú), melyet a császári hatalmat jelképező ötkarmú sárkány és egyéb császári szimbólumok díszítenek.

Sárkányköntöst csak a császár és a koronaherceg viselhetett.

Qing-kori sárkányköntös lópata ujjakkal, kép forrása

A császár és a hivatalnokok udvari viselete a chaofu (朝服 cháofú), mely téli és nyári változatban, és alkalomtól függően különféle színekben (kék, piros, sárga, fehér) készült. Ezt a három nagy ünnepen  - újév napján, napfordulókon és a császár születésnapján – viselték.

A hivatalnokok meghatározó öltözéke továbbra is a bufu (补服 bǔfú) volt. A Ming-korhoz hasonlóan a ruha mellén és hátán lévő hímzés, valamint a ruha színe jelezte a hivatalnok rangját.

 

A köznapi férfi viseletek közé tartozott az ún. magua (马褂 măguà), egy viszonylag rövidebb, derékig érő felsőruha. Ujja hosszú és rövid is lehetett, elől középen (对襟 duìjīn), jobboldalt (大襟 dàjīn) vagy jellegzetesen mandzsu módra ún. pipa-lant formában (琵琶襟 pípájīn) záródott. Téli viseletre szőrmével bélelt változatban is készült.

Magua, kép forrása

Egy másik gyakori hétköznapi ruhadarab a majia (马甲 măjiă más néven 背心 bèixīn vagy 坎肩 kănjiān). Ez egy ujjatlan felsőruha, melyet eleinte a paon vagy shanon belül viseltek, később felsőruha lett belőle, valamint hossza is folyamatosan rövidült. Először csak a gazdagabbak viselték, később széles körben elterjedt. Anyaga selyemszövet, szatén vagy géz, színe sötét- és világoskék, fekete vagy aranybarna. Szegélyét gyakran díszítik eltérő színű anyaggal.

Majia, kép forrása

A korábbi korokhoz hasonlóan továbbra is kedvelt viselet a pao és a shan, melyek természetesen az aktuális divatot követve változnak. A Qing-kor elején viszonylag hosszúak, a korszak közepére egészen térdig érő hosszra rövidülnek, majd a dinasztia végére ismét egyre hosszabbak lesznek. Ezt a változást követi a ruhaujj is: kezdetben bő és széles a csuklónál, aztán rövidebb és szűkebb lesz. A paót vagy shant általában nem magában viselték, hanem erre vették rá a maguát vagy a majiát. Színük nagyon változatos: hófehér, jujubapiros, kék, szürke stb.

A Qing-kori viseletek általános jellemzője volt, hogy felül (magua, majia) inkább a sötét színeket, míg alul (pao, shan) inkább a világos árnyalatokat preferálták.

A mandzsu dinasztia alatt hordott kalapok és sapkák hatalmas változatosságot mutatnak. Jellegzetes fejfedő a xiaomao (小帽 xiăomào) más néven xiguapimao (西瓜皮帽 xīguāpímào azaz dinnyehéj sapka). Ezt a félgömb alakú sapkát egy alul pántszerűen körbefutó csík, és a fejtetőn összefutó csíkok alkotják. A xiaomao a közemberek hétköznapi viseletéhez tartozott.

Xiaomaót viselő férfiak, kép forrása

Szintén tipikus mandzsu viselet az udvari kalap azaz chaoguan (朝冠 cháoguān). Ez egy kúp alakú, alul széles peremű fejfedő, melynek tetejét gyakran díszítették a karimáig lelógó sűrű zsinórozással, illetve a csúcson felmeredő drágakövekkel, valamint a csúcsból kiálló, hátrafelé lógó madártollakkal.

Az udvari kalapot viselő Kangxi császár portréja, kép forrása

A női viseletekben a legnagyobb különbséget a mandzsu és han öltözködés között az jelentette, hogy a mandzsu ruhák egyberészesek voltak, míg a kínai nők hagyományosan különálló alsó- és felsőrészeket hordtak.

A mandzsu nők ruhája hosszú volt, a Qing-kor elején a lábat is eltakarta, idővel azonban rövidülni kezdett. Bősége is változott az idők során, eleinte igen bő volt, később valamivel testhezállóbb lett, valamint a ruha gallérja is egyre magasodott. Ez a folyamat részben a mandzsuk sinizálódásának is betudható. A han nők idővel átvették azt a ruhadarabot, és a maguk ízlésére kezdték formálni, így alakult ki a Qing-kor végére, a 20. század elejére a nyugaton talán legismertebb kínai ruhadarab a qipao (旗袍 qípáo) vagy cheongsam.

Díszesen hímzett mandzsu qipao, kép forrása

Ezt a hosszú ruhát a mandzsu nők szívesen egészítették ki derékig érő mellénnyel, mely elől, középen vagy pipa lant formában záródott. Ez a majia tulajdonképpen ugyanolyan volt, mint a férfiaké, melytől díszítettségében tért el, ugyanis nagyon gazdag, sokszínű hímzések, és díszes szegélyek tettek egyedivé minden darabot.

A Qing-korban ért tetőfokára a lábelkötés hagyománya. A dinasztia uralkodói több kísérletet tettek ugyan betiltására, ennek ellenére továbbra is virágzott ez a szokás. A lábelkötés csak az előkelő rétegek körében volt gyakori, hiszen az egyszerűbb származású nőket akadályozta volna a mindennapi munkában. A felsőbb néprétegek körében azonban az is bizonyítja jelentőségét, hogy az elkötetlen lábú lányok jóval nehezebben tudtak férjhez menni.

A lábelkötést a gyermek 5-6 éves korában kezdték, mikor a nagylábujj kivételével minden lábujját eltörték, és a talp alá hajlították, így előremutató, hegyes formát adva a lábfejnek. Ettől kezdve az elkötött lábat folyton fáslival bekötözve kellett tartani, mivel ha nem így tesznek, a gyermek növekedése során a lábfej tovább nő, márpedig a lábelkötés lényege – az lótuszszirom vagy bambuszrügy formán kívül – éppen az apró méret volt. Ezzel a fájdalmas módszerrel a lábfej hossza felnőttkorra sem haladta meg a 10-15 centimétert.

Női cipő elkötött lábra, kép forrása

Az apró lábakat voltak hivatva kiemelni a gazdagon hímzett cipők. A mandzsu nők körében a virágládatalpú (花盆底 huāpéndĭ) cipők voltak különösen divatosak, melyek fából készült magasított talppal rendelkeztek. A talp igen magas volt, általában 3-6 cm, viszont egyes esetekben akár a 13-16 cm-es magasságot is elérhette, Cixi anyacsászárné cipőjének talpa kb. 10 cm-es volt. Ezt a cipőt 13-14 éves kortól kezdték hordani a lányok, és egészen idősebb korukig ebben jártak, mikor laposabb talpú cipőre váltottak. A magastalpú cipő célja egyrészt a testmagasság látszólagos növelése volt, másrészt pedig úgy tartották, hogy elegáns járást kölcsönöz viselőjének. A magastalpú cipőt lópatatalpú (马蹄底 mătídĭ) cipőnek is hívták a talp kialakítása miatt, mely patanyom szerű jeleket hagyott maga után.

Magastalpú cipőt viselő nő, kép forrása

A mandzsu hajviselet nemcsak a férfiak esetében volt jellegzetes, a női frizurák is igen szokatlanok voltak. A mandzsu nők magas, bonyolult kontyban viselték hajukat, melyet virágokkal és ékszerekkel díszítettek.

A jellegzetes hajviseletet qitou-nak (旗头 qítóu zászlós fő) hívták, és szigorúan geometrikus alakját nem csak maga a haj adta, hanem a frizurába rejtett falapok (扁方 biănfāng), melyek a formázáson kívül, a haj megtartásában is fontos szerepet játszottak. Természetesen ezt a frizurát is számtalan módon lehetett variálni. A Qing-kor végén készült felvételeken gyakran látni az ún. dalachit (大拉翅 dàlāchì).

Mandzsu női hajviselet, kép forrása

A kínai nők a Ming-korihoz hasonló ruhákat hordtak, felül shant, aót; alul pedig szoknyát, illetve a korszak vége felé nadrágot is.

A han nők felsőruhája a bő, általában térdig érő shan volt, mely a yangzhou-i és nanjingi divatot követte. A szegélyt gyakran díszítették eltérő színű anyaggal. Általában nem önmagában viselték, hanem egyéb felsőruhával (maijia, beixin) egészítették ki, főleg a hidegebb évszakokban.

Pipa lant formában záródó majia, kép forrása

Hímzett rakott szoknya, kép forrása

Alul szoknyát viseltek, melyre rálógott a felsőruha. A Qing-korban is népszerű volt a rakott szoknya, mely akár 80-160 aprólékos hajtással készült. Számos szoknyatípus létezett, népszerű volt az ún. holdvilág szoknya (月华裙 yuèhuáqún), melynek minden hajtása más színű anyagból készült; szintén népszerű volt a főnixfarok szoknya (凤尾裙 fèngwěiqún), mely egyenként kihímzett, majd összevarrt anyagcsíkokból állt; illetve halpikkelyes (鱼鳞裙 yúlínqún) szoknya, mely nagyobb, egymást részben fedő anyaglapokból állt.

A Qing-kor végén népszerűvé váltak a bőszárú nadrágok is, melyeket gazdagon díszítettek.

Holdvilág szoknya, halpikkelyes szoknya és főnixfarok szoknya, képek forrása

A kínai nők hajviselete a suzhou-i divatot követte. A magas, bonyolult kontyok voltak népszerűek, azonban a mandzsuktól eltérően falapokat nem, mindössze póthajat használtak ezen frizurák elkészítéséhez, illetve egy zselészerű anyagot, mely segített megőrizni a formát, és csillogóvá tette a hajat. A korszak végére a frufru (前刘海 qiánliúhăi) is divatba jött.

Qing-kori lányok, a két szélső lány frizurája frufrusra vágva, kép forrása

A Qing volt Kína utolsó császári dinasztiája, ezt már a Kínai Köztársaság (1912–1949), majd a Kínai Népköztársaság követte (1949-től), melyek gyökeres változást hoztak a kínaiak viseletébe is. A klasszikus kínai divattörténet itt zárul ugyan, azonban sorozatunk a történelemhez hasonlóan új mederben folytatódik tovább.

Első rész A történelem előtti idők

Második rész A Shang- és Zhou-dinasztia

Harmadik rész A Qin- és Han- dinasztia

Negyedik rész A széttagoltság kora

Ötödik rész A kínai divat aranykora: A Sui- és Tang-dinasztia

Hatodik rész A Tang-kori nők éke: frizura és smink

Hetedik rész Mit viselt az Ég fia?

Nyolcadik rész A Song-kor

Kilencedik rész  Nomád dinasztiák

Tizedik rész A Ming-kor

Felhasznált irodalom:

Kósa Gábor (J. Gernet: A kínai civilizáció története alapján, 2005): Kína történelme dióhéjban

Zang Yingchun - Xu Qian (2013): Luxuriant Garments with Grace, Beijing Publishing Group

周锡保 (1986)：中国古代服饰史，中国戏剧出版社

祹络岚