A tea útja – Gasztrotúra

„A teának ezerszer tízezer fajtája létezik. Lehet ráncos és merev, akár a barbárok csizmája; sima és petyhüdt, mint a zebu szügye; pödrött, mint a hegyek köziből előgomolygó felhők; enyhén hullámos, akár a lágy szellő fodrozta víz. Ám lehet olyan is, mint a fazekas vízzel szűrt és tisztított agyagja, vagy a frissen szántott talaj, melynek barázdáiban zivatar után patakok folydogálnak. Mindezen változatok a tea legkiválóbbjai.”

A camellia sinensis azaz teacserje levele hosszú utat járt be időben és térben, a belőle készült főzet pedig töretlenül a világ legkedveltebb italai közé tartozik.

Kínaiul a tea útjának (茶道 Chádào) nevezik a tea művészetét vagy kultúráját, amely magában foglalja a tearituálét, azaz a tea elkészítésének és ivásának módját, illetve felöleli azt az életfilozófiát is, amely a teanövényhez, -italhoz és a teához mint a test és szellem gyógyszeréhez kapcsolódik.

Az alábbiakban a tea útját tárjuk fel.

Kép forrása

A tea eredete

A teafogyasztást Kelet-Ázsiába vezetik vissza a szakértők. A tea ivásának szokása – mivelhogy a tudósok szerint először csak rágcsálták – pedig feltehetőleg a mai Yunnanból és Sichuanból ered. Eleinte élénkítő hatásáért fogyasztották, valamint gyógyászati használata volt jelentős, csak később vált élvezeti cikké.

A kínai kultúra egyik ősmítosza Shennong (神农 Shénnóng) kultúrhérosz, az isteni főldműves nevéhez köti a teaivás feltalálását. Shennong alakját az időszámításunk előtti harmadik évezredre teszik. A kultúrhérosz tanította a népet a szántás-vetés mesterségére, valamint felismerte a növények gyógyhatását is, többezret végig is kóstolt, hogy kiderítse, melyik milyen hatással bír. Ismereteit pedig a neki tulajdonított füveskönyvben (神农本草经 Shénnóng běncǎojīng) hagyta az utókorra.

Kép forrása

A tea és a bor vetélkedése
A növények növényérõl,
virágáról szólok néktek.
Csipegetik a levelét,
sarját szintúgy: kincset érnek.
Egyszer hívják teafûnek,
máskor illatos nedûnek.
Hordják adóba urakhoz,
a császárhoz kedvességnek;
ha beérik, mindjárt viszik.
Nincs nálánál becsre vénebb.
Természettõl híres-neves,
mért dicsérje hát az ének?
(Dong György fordítása)

A tea legendája

Az egyik legenda szerint Shennong egy nap vizet forraltatott szolgálójával, hogy megtisztítsa. A figyelmetlen szolgáló azonban nem vette észre, hogy egy bokorról egy levél hullott a forró vízbe, így szolgálta fel mesterének. Shennong a vizet megitta, és különösen ízletesnek találta. A legenda szerint ez volt az első csésze tea.

Egy eltérő verzió szerint Shennong vizet forralt, mikor a közelben kigyulladt egy cserje. A bokor levelei megpörkölődtek, a felfelé szálló meleg levegő pedig felkapta őket és Shennong vízébe repítette. Shennong így is megitta a vizet, amelyet meglepően ízletesnek és élénkítőnek talált.

Egy másik népszerű legenda szerint Shennong folyton az emberekért fáradozott. Különösen a növények foglalkoztatták, fogyasztható és gyógyhatású növények keresésével töltötte idejét, amelyeket saját magán próbált ki, hogy megismerhesse hatásukat. (Egy verzió szerint Shennong bőre átlátszó volt, így tisztán látta mi zajlik a szervezetében.) Egy napon hetvenkét különböző növényt próbált ki, amelyek között mérgezőek is voltak. Shennong megszédült, földre estében egy bokor ágába kapaszkodott és néhány levelet leszakított róla. Az ismeretlen leveleket az isteni földműves megkóstolta, és meglepve vette észre, hogy a mérgek hatása enyhül, nem sokkal később pedig már egészen jól érezte magát.

Kép forrása

„Némelyek a tea kiválóságának megállapítását a fényességére, feketeségére és a teatéglák felszínének egyenletességére alapozzák, ám ők a legkontárabb ítészek. Mások a tea minőségének megállapítását a ráncosságra, a sárga színére, homorú-domború voltára bízzák, ők a közepes bírák. A legavatottabb ítészek a tea valamennyi erényét és hibáját számba veszik.”

A tea klasszikusa

A teaivásról már a Han-kortól (i. e. 202. – i. sz. 202.) kezdve vannak írásos nyomok, igazi elterjedése azonban a Tang-korra (618–907) tehető. A nyolcadik század második felében született a teáról az első monográfia, A tea klasszikusa, más néven Teáskönyv (茶经 Chájīng). A mű szerzője Lu Yu (陆羽 Lù Yǔ, 733–804), akit a tea bölcsének vagy teaistennek is neveznek (茶圣 cháshèng, 茶仙 cháxiān, 茶神 cháshén).

A klasszikus tartalma a teakultúra minden aspektusát lefedi a tea meghatározásától és termőterületeitől kezdve feldolgozásán, elkészítésén, fogyasztásán át az ezekhez szükséges kellékekig, valamint a teával kapcsolatos utalásokat is kigyűjti a régi klasszikusok közül.

Tea és tea

A teának számtalan fajtája van. Ezeket feldolgozásuk szerint néhány nagyobb kategóriába csoportosíthatjuk úm. zöld, vörös és fekete, fehér, sárga, oolong stb.

A zöld tea (绿茶 lǜchá) feldolgozásában elmarad a fermentálás lépése (ellentétben a fekete teával), így megmaradnak benne a csersavak és íze viszonylag fanyar. A zöld teán belül is számtalan fajta létezik, legismertebb a longjing (龙井lóngjǐng).

Amit mi fekete teaként ismerünk, az kínaiul vörös tea (红茶 hóngchá). A feldolgozás során a fonnyasztás/szárítás és sodrás után magas hőmérsékleten fermentálják.

Amit a kínaiban fekete teának (黑茶 hēichá) neveznek, az eltér a magyarban fekete teának nevezett fajtától. A fekete tea fermentálása még hosszabb időn keresztül zajlik, mint a vörös teáé (amit mi fekete teának hívunk), így nagyon erős, keserű ízzel rendelkezik.

A puer teát (普洱 pǔ’ěr) sokszor a fekete teák közé sorolják, de vannak lényeges különbségek, például az alapanyag, a feldolgozás terén.

Kép forrása

A fehér tea (白茶 báichá) talán kevésbé ismert, ugyanakkor különleges. Ez az alig fermentált fajta a teacserje legértékesebb leveleiből készül. A legismertebb fehér teafajták a baimudan (白牡丹 báimǔdan) és a yinzhen (银针yínzhēn).

A sárga tea (黄茶 huángchá) egy igen ritka és drága teafajta. A sárga tea szintén kevéssé oxidált fajta, feldolgozása során gőzölik. Az eljárás eredményeként a zöld tea tipikus füves ízét elveszti és jóval lágyabb lesz.

Az oolong (乌龙 wūlóng) félig oxidált, napon szárított teafajta. Az oolong egyes fajtái nagy eltéréseket mutathatnak. Legismertebb fajtái közé tartozik a tieguanyin (铁观音 tiěguānyīn) és a dahongpao (大红袍 dàhóngpáo).

A kínai teakedvelők külön kategóriába sorolják az ún. virágos teákat (花茶 huāchá). Ez a kategória azon teaféléket (többnyire zöld tea) takarja, amelyek ízét szárított virágokkal egészítik ki. Ide tartozik például a híres jázmin tea (茉莉花茶 mòli huāchá) is.

A „tea” kínai útja

A modern kínai a 茶 (chá) írásjegyet használja a tea megnevezésére. Úgy tartják eredetileg azonban egy másik írásjeggyel, a 荼-val (tú) írták, amely keserű füvet jelent, a Tang-beli Xuanzong császár azonban egy vízszintes vonással kevesebbet használt a Teáskönyvben, így lett belőle a mai 茶. Lu Yu klasszikusában már ezzel az írásjeggyel találkozhatunk.

Később a 茶 vált a tea kifejezésére a legnépszerűbb írásjeggyé, pedig voltak versenytársai. A tea megnevezésére használatos volt még a 槚 (jiǎ maga a teanövény), a 苦 (kǔ), a 荈 (chuǎn), a 蔎 (shè főleg Sichuanban) és a 茗 (míng főleg Yunnanban) is.

A 茶 írásjegy szerencsés választásnak bizonyult. A 茶-t ugyanis rendkívül pozitív jelentéssel magyarázzák. Az írásjegy tetején lévő fűgyök 艹 (cǎo) két tízesre bontható: 十十 (shí), így tízszer tízet jelent. Az alul lévő 木 (mù) szintén két részre, 十-re és 八-ra (bā nyolc) bontható, a középen lévő „kalap” pedig a 人 (rén ember) lenne. Így a 茶寿 (cháshòu szó szerint „tea (idős)kor”) kifejezés a szép hosszú életre, egész pontosan pedig a száznyolc éves korra utal.

A „tea” nemzetközi útja

A tea két fő útvonalon jutott Kínán kívülre. Ez abból is látszik, hogy különböző nyelvek milyen megnevezéssel illetik.

Teakereskedelem már a selyemúton is zajlott. A növény levelével együtt neve is messze földre eljutott. Közép-Ázsián át a Közel-Keletig, a perzsa, az orosz és az arab nyelvbe, sőt Kelet-Afrika egyes nyelveibe, pl. a szuahélibe is így került be a tea nevének „cha”/”chay” változata. Ez a változat tehát elsősorban a földi úton zajlott kereskedelemhez kapcsolódik.

Kép forrása

A t-s változat ezzel szemben a tengeri kereskedelemmel van összefüggésben. A Fujian tartomány partmenti területein beszélt minnan dialektusban a tea kiejtése kb „te” volt. A területen kereskedelmi tevékenységet folytató hollandok ezt vették át „thee” formában. Mivel (Nyugat-)Európába is ezen az úton került a tea, így a legtöbb európai nyelvben is valamilyen t-s formával találkozunk, ld. angol tea, francia thé, német Tee stb. Illetve ez a változat terjedt el Ausztrália és Óceánia, valamint Dél- és Nyugat-Afrika sok nyelvében.

Érdekes kivétel Portugália. Az első nyugat-európai kereskedők a portugálok voltak, akik azonban nem Fujianben, hanem elsősorban Makaóban kereskedtek, ahol a cha változat volt használatban. Így a portugálban ma is chának hívják a teát.

A tea nevének földrajzi terjedése, kép forrása

A tea magyarországi útja

A magyar tea szintén a tengeri úton terjedő t-s változathoz tartozik. Hozzánk holland, valamint német és osztrák közvetítéssel jutott el az új ital. A nyugati divat utánzására jelent meg nálunk a tea a 18. század elején. Először herbatea, herbathé, thé formában említik, a 19. századtól a thé mellett thee, théa és thea alakban is. A mai tea alak pedig a 20. század elejére vált egyeduralkodóvá.

További érdekesség, hogy a 19. század végén felbukkant egy magyaros szóalkotás is a tea megnevezésére. Ez volt a szűrle (szűrlé), amelyet a Czuczor–Fogarasi-féle A magyar nyelv szótára így definiál:

„Némelyek által a nálunk szokásban levő azon thea nevezetének magyarítása végett alkotott szó, mely alatt némely növények illetőleg füvek főzetét mint italt értünk; maga a valóságos thea, mint a kávé nevezet némi eltérésekkel a különböző nyelvekben sőt nyelvcsaládokban általánosan el van fogadva.”

Kép forrása

A tea magyarországi fogadtatása nem volt egyöntetűen pozitív. Voltak ugyan híres teakedvelők (Petői és Jókai például együtt szokott teázni), sokan viszont elutasították a teát, mondván a magyar ember igyon magyar bort. A tea és a teázás kialakulóban lévő szokásának egyik bírálója, Tatár Péter 1859-ben versbe is foglalta megbotránkozását.

„Ott, egyik szögletben, mint valami Grófné,
Selyem kendőben ült több Leány és Pórné,
Tafotából vala az ő Viganójuk,
Ezüstgombos mándlis az ő Gavallérjuk.
Théát, Kávét, Puncsot parancsolgatának
Férfiakkal együtt ott ivogatának.

A másik asztalnál gatyás pórok ültek,
Azok is kényesen ott théát szürcsűltek,
A Nótárius nézett, összecsapva kezét!
És nagy sóhajtással csóválgatta fejét,
Hogy a jó magyar nép már ugyan hová lesz,
Ha a Fő városban már illyeneket tesz!

És meg nem állhatván szó né'kül e dolgot,
Odament hozzájuk s e képpen szólott:
"Hallja kigyelmetek, tán a kórság bántja,
Hogy a Théa után a száját ugy tátja?
Az a Théa nem a magyaroknak való,
Hanem - higyjék Kendtek - csak betegtápláló!"”

Mára azért már megváltozott a magyar ízlés. A teázás, ahogy az egész világon, nálunk is igen kedvelt, a tea kedvelői pedig egyre igényesebbek, egyre nagyobb érdeklődés mutatkozik a „betegtápláló” tömény cukros-citromos tea mellett a tea letisztultabb kínai vagy éppen japán elkészítése és élvezete iránt. Illetve a látókör is szélesül, egyre többféle tea kapható nálunk is, és egyre többen érdeklődnek különböző kultúrák teaitalai és teázási szokásai iránt.

Felhasznált források:

Lu Jü. Teáskönyv. Ford. Nyiredy Barbara, Tokaji Zsolt.

S. Nagy Anikó. A tea fogadtatása Magyarországon. Terebess.

Gasztrotúra

Az amerikai kínai nyomában