A mellőzött hazafi gondolatai

A Déli Song-korban (1127–1279) élt a tábornok, költő és kalligráfus, Xin Qiji (辛弃疾 Xīn Qìjí 1140–1207).

A Song-kort két részre osztja a történetírás. Az Északi Song idején (960–1127) Bianjing (汴京 Biànjīng, a mai Kaifeng) volt a főváros, melyet a dzsürcsi Jin-dinasztia 1127-ben elfoglalt.

A Déli Song idején a kínai területek északi részét a dzsürcsik tartották uralmuk alatt. A főváros Lin’an (临安 Lín’ān, a mai Hangzhou) volt.

Xin Qiji portréja, kép forrása

Xin Qiji a Jin befolyás alatt álló Jinanban született, édesapja korai halála miatt nagyapja nevelte, aki már korán elültette benne hazafias érzelmeket és a kínai területeket megszálló barbárokkal valló szembeszállás gondolatát.

Két sikertelen vizsga után Xin Qiji végleg a dzsürcsik elleni küzdelemnek szentelte magát. 1161-ben egy Jin elleni hadjárat során kisebb győzelmet aratott, elfogta az áruló Zhang Anguót (张安国 Zhāng Ānguó), ezzel a tettével pedig bejáratos lett az udvarba.

Ez azonban nem tartott sokáig, az udvar Xin Qijiével ellentétes állásponton volt a dzsürcsi kérdésben, ezért Xin Qiji hamar kegyvesztett lett. Később még több alkalommal visszahívták, mikor az udvarnak szüksége volt rá, azonban rövid idő után mindig eltávolították. A mellőzöttség, a száműzés volt Xin Qiji életének nagy bánata, költészetében is sokszor visszatér ezekre.

Xin Qiji termékeny költő volt, hatszázhúsz verse maradt fenn. Költészetében nagyon széles tematikai spektrumon mozog, verseiben különösen sok rejtett utalást alkalmaz, melyek az olvasótól igen széleskörű műveltséget kívánnak meg.

辛弃疾：贺新郎·别茂嘉十二弟
绿树听鹈鴂，更那堪、鹧鸪声住，杜鹃声切。
啼到春归无寻处，苦恨芳菲都歇。
算未抵、人间离别。
马上琵琶关塞黑。更长门翠辇辞金阙。
看燕燕，送归妾。

将军百战身名裂。向河梁、回头万里，故人长绝。
易水萧萧西风冷，满座衣冠似雪。
正壮士、悲歌未彻。
啼鸟还知如许恨，料不啼清泪长啼血。
谁共我，醉明月？

Xin Qiji: A He xin lang dallamára – Búcsú Mao Jiától
Zöld fa rejtekén a gébics szól, hangja letaglóz, a fogoly hallgat, a kakukk szól.
Dalolnak, míg a tavasz elmúlt, virág lehull, ember búsul.
Mégsem olyan gyászos az, mint a búcsú.
Zeng a pipa, bús határnak megy a ló. Hosszú kapun át visz aranyat a hintó.
Egy pár fecske kíséri a távozót.

Száz csata után oda a jóhír. Hídról visszanézve, barát nélkül, nincs gyógyír.
Fagyos a folyó, mint a hó, a ruha mind fehéren ragyogó.
A bánat és a dal örökké tartó.
Madár az emberi bánatot mintha tudná, és nem a könnyet, a vért dalolná.
Hold alatt hol lelek ivócimborát?

Az első sorokat egy természeti kép határozza meg, melyben központi szerepet töltenek be a különböző madárfajok.

A kínaiak a fogoly hangját így utánozzák: 行不得也哥哥, ez az elválás fájdalmára és a viszontlátás lehetőségének csekélységére utal. A kakukk hangja a kínaiak számára mintha azt mondaná: 不如归去, azaz jobb volna hazamenni.

A következő sorban a tavasz, az év legszebb időszakának elmúlása és a virágok lehullása ébresztette melankólia jelenik meg.

A következők néhány sor mindegyikében irodalmi-történelmi utalások szerepelnek.

A zengő pipa és az idegen felé tartó ló a négy kínai szépség egyikéhez, a Han-dinasztia (i. e. 202–i. sz. 220) alatt élt Wang Zhaojunhöz (王昭君 Wáng Zhāojūn) kapcsolódó történetre utal. Wang Zhaojun Han Yuan császár ágyasa volt.

Egy alkalommal a xiongnu vezér látogatást tett a Han udvarban, és egy Han hercegnő kezét kérte. A császár nem hajlott rá, hogy igazi hercegnőt adjon a xiongnu vezérnek, ezért elrendelte, hogy a legegyszerűbb származású ágyasok közül válasszanak egyet. Akkoriban az volt a szokás, hogy az ágyasokról portrét festett az udvari festő, akit a hölgyek gyakran megvesztegettek, hogy minél szebbre fesse őket, és így elnyerjék az uralkodó kegyeit. Wang Zhaojun bízott a saját szépségében, nem fizette le a festőt, ezért az bosszúból különösen rondának festette. Mikor a császár megtekintette a xiongnu feleségjelöltek képét, természetesen a legkevésbé szép portré tulajdonosát, Wang Zhaojunt választotta. Az ágyast így a xiongnuknak ajándékozták.

Ahogy Wang Zhaojun lován északnak, a xiongnu udvarba tartott, bánatát pipajátékával fejezte ki. A délre vándorló vadkacsák a zenét hallva elfelejtették szárnyaikat mozgatni, és a földre hullottak.

A következő sor Chen Jiaóra (陈娇 Chén Jiào i. e. 166-110) utal. Chen Jiaót anyja odaígérte a későbbi császárnak, ha épít neki egy aranypalotát. Chen Jiao valóban császárné lett, azonban története tragikus véget ért. Kegyvesztett lett, boszorkánysággal is megvádolták, és végül a Hosszú Kapu palotába száműzték.

A fecskék az első kínai költőnő, a Tavaszok és őszök korában élt Zhuang Jiang (庄姜 Zhuāng Jiāng) leghíresebb versére utal. Zhuang Jiang előkelő származású, szép és okos nő volt, házassága azonban boldogtalan volt, egyetlen barátnője nyújtott számára vigaszt, akit azonban a politikai helyzet miatt haza kellett küldenie messze földre, a tőle való búcsúzásra írt verse a 燕燕 (Yànyàn) azaz fecsekpár.

A búcsú miatti fájdalom motívuma folytatódik a második versszakban, melynek első sora utalás Li Lingre (李陵 Lǐ Líng) a Han-beli Wu császár tábornokára, aki hatalmas túlerővel szemben, katonáitól elhagyatva megadta magát az ellenségnek, és emiatt felségárulással vádolták.

A természeti kép a folyóval és a fehér ruha utalás Jing Ke (荆轲 Jīng Kē) történetére, nagyjából azokkal a szavakkal, amelyekkel Sima Qian lejegyezte. Jing Ke Wei államból származott, amelyet Qin állam bekebelezett. Jing Ke Yan államba menekült, amelyet azonban szintén fenyegetett Qin állam növekvő hatalma. Jing Ke Yan állam hercegéhez menekült, akivel merényletet terveltek Qin királya ellen. A merénylet végrehajtója Jing Ke lett, akit fehér ruhában búcsúztatott a Yi-folyónál a Yan-beli herceg – ez az epizód jelenik meg a versben.

Jing Ke Yan állam küldöttjeként találkozott az uralkodóval, akit egy térképtekercsbe rejtett tőrrel próbált leszúrni. Jing Ke döfése elől félreugrott a király, majd további támadásait is kivédte, végül pedig ő szúrta le a merénylőt. Qin királyát nem tudták megállítani, hat évvel később, i. e. 221-ben egyesítette a kínai területeket, és Kína történelmében elsőként vette fel a császári címet: Qin első császára 秦始皇帝 (Qín shǐ huángdì).

A fenti történelmi-irodalmi utalásokból látszik, hogy Xin Qiji a régi kínai irodalom egyik tipikus szerepében, a Qu Yuan által bevezetett száműzött hivatalnok toposzában magára, saját élethelyzetére ismert. Fenti versében ezt a hagyományt követi annak szokásos eszközeivel: az elhagyott ágyas mint a száműzött hivatalnok metaforája, a keserves búcsú melankóliája, harag helyetti rezignáltság és társtalan magány.