Erhu – Zeneajánló IX

Bo Yang: Operarajongó, kép forrása

A kínai hegedűként is ismert erhu (二胡 èrhú) az egyik leghíresebb kínai hangszer. A hosszú múltra visszatekintő zeneszerszám egyedi, jellegzetes hangja szólóban is, zenekarban jól hangzik.

Az erhu megjelenése Kínában

A Tang-dinasztia idején (618–907) a kínai kultúra különösen nyitott volt a külföldről, főleg a nyugati népektől, Közép-Ázsiából érkező hatásokra. A selyemút mentén zajló élénk kereskedelmi kapcsolatok kedveztek a külföldi termékek és kultúra beáramlásának. Nemcsak új gyümölcsökkel és zöldségekkel valamint új viseletekkel gazdagodott a Közép Birodalma – a zenére is nagy hatást gyakoroltak a népek közötti kapcsolatok.

A Tang-kor a költészet és a divat mellett a szórakoztatóipar aranykora is volt. A zenészek, énekesek, táncosok császári támogatást is élveztek. A főváros, Chang’an számtalan külföldinek adott otthon, akik magukkal házták hangszereiket és dallamaikat is. Xuanzong császár (唐玄宗 Táng Xuánzōng uralk. 713–756) különösen nagy zenerajongó volt, és nyitott az idegen melódiákra, ezért is hozta létre a fővárosban a Körtés kertet (梨园 Líyuán), amely zenészeket és táncosokat képző intézmény volt.

Bo Yang: Operarajongó, kép forrása

A Tang-korban a zenei műfajok elkülönítése a fenti jelenséget tükrözve tovább bővült. A korábbi udvari zene (雅乐yǎyuè) és közönséges zene (俗乐 súyuè) mellett megjelent a külföldi zene (胡乐 húyuè) kategóriája is. Ebben az időszakban a 胡 hú a nem-kínai azaz barbár népekre utaló kifejezés volt, gyakori mindenféle külföldről átvett dolog megnevezésében: 胡椒 hújiāo, .胡萝卜 húluóbo vagy éppen huqin (胡琴 húqín) azaz barbár húros hangszer. Az erhu (vagy ahogy Tang-kori elődjét nevezték奚琴 xīqín) éppen ebbe a kategóriába, a barbár húros hangszerek közé tartozik, erre utal nevének második írásjegye is.

白居易：池边即事
毡帐胡琴出塞曲，兰塘越棹弄潮声。
何言此处同风月，蓟北江南万里情。
Bai Juyi: Tóparti rögtönzés
Posztósátorból barbár hegedűdal szól,
Evezőverte hullám hallik a tóról.
Hogy írhatnék az északi tájról.
Déli szívem nem szólhat, csak a hazáról.

Az erhu igazán népszerűvé a Song-dinasztia alatt (960–1279) vált. Ebben az időszakban a jiqin (嵇琴 jīqín) néven is ismert hangszert az udvari zenében is használták.

Sárkányfejes erhu, kép forrása

A Ming-korban (1368–1644) az erhu vált a kínai operák kísérőzenekarának vezető hangszerévé, ezzel egyidejűleg nagy változáson ment keresztül. Mivel a hagyományos operák vidékenként eltérő stílusúak voltak, ezért az erhu fejlődése is ennek megfelelően differenciálódott, különböző változatai alakultak ki: jinghu (京胡 jīnghú), gaohu (高胡 gāohú), banhu (板胡 bǎnhú), zhuihu (墜胡 zhuìhú).

Qing-kori zenekar, a hangszerek balról jobbra: sanxian, pipa és két erhu, kép forrása

A Qing-kor (1644–1911) végén lett az erhu azzá, ami ma is. Ekkor vált az operák kísérőhangszeréből és zenekari hangszerből igazi szólóhangszerré, és mai nevét is csupán 20. században kapta.

Mai formája a Dél-Kínában népszerű nanhúból (南胡 nánhú) alakult ki.

Az erhu felépítése

Az erhu egy hat-vagy nyolcszögű dobozhoz kapcsolódó hosszú, keskeny nyakból és az erre kifeszített két húrból áll. A nyakon található a húrokat rögzítő két kulcs, a nyak vége hajlított, dekoratív faragás díszítheti. A hangszerhez tartozik egy vonó is, amely a két húr (belső húr és külső húr) között fut át.

Az erhu felépítése, kép forrása

A rezonátortest leggyakrabban rózsa-, szantál-, vagy ébenfából készül, ennek egyik oldalára kígyóbőrt (vagy szintetikus bőrt) feszítenek, másik oldala fedetlen. A vonó bambuszból és lószőrből készül. A két húr eredetileg selyemből volt, a 20. század közepétől azonban acélhúrokkal váltották fel ezeket.

Az erhu megszólaltatása

A zenész ülve játszik a hangszeren, melyet függőlegesen tart bal combján. A bal kéz tartja a hangszert és a húrokra gyakorolt nyomás erősségével és helyzetével befolyásolja a hangmagasságot. A jobb kéz tartja a vonót, amely vízszintesen mozog az egyik vagy a másik húron.

Zhang Shipei: Erhu, kép forrása

Liu Tianhua

A hagyományos kínai zene megújításának egyik legfőbb alakja volt Liu Tianhua (刘天华 Liú Tiānhuá 1895–1932), aki fiatalkorában nyugati zenei nevelésben részesült, zongorán, hegedűn tanult. Később a hagyományos kínai hangszerek tanulmányozásának szentelte magát, megtanult erhún, pipán és guqinen játszani.

1927-ben megalapította a Társaság a Kínai Zene Előmozdításáért (国乐改进社 Guóyuè gǎijìn shè) nevű szervezetet, amely zenei lapkiadáson és a zeneoktatáson kívül megújította a hagyományos kínai zenekart is.

A modern erhu kialakulása, az erhu szólóhangszerré válása is Liu Tianhua nevéhez köthető. Zenét is szerzett, számos erhu szólódarabot írt, amelyek ma is ismertek.

Abing

Eredeti neve Hua Yanjun (华彦钧 Huá Yànjūn 1893–1950), azonban mindenki becenevén, Abingként (阿炳 Ābǐng) ismerte. Édesapja taoista pap volt, ezért már fiatalon megismerkedett a taoista rítusokkal és zenével. Apja segítségével dobon, kínai fuvolán, majd erhún tanult, és taoista rituálékon adott elő.

Apja halála után átvette a templom irányítását, azonban ópiumfüggősége miatt elszegényedett, és elküldték a templomból, majd szifilisz miatt a látását is elvesztette. Ezután utcai zenészként élt, és viszonylag nagy ismertségre tett szert azzal, hogy politikai aktualitásokat is beleépítette játékába, dalaiba.

Halálának évében, 1950-ben a pekingi Központi Konzervatórium (中央音乐学院 Zhōngyāng Yīnyuè Xuéyuàn) két professzora elutazott hozzá, és felvette játékát.

Jelenleg az erhu a hagyományos kínai operák kísérőhangszereként, a kínai népi zenekarok hangszereként és szólóhangszerként is hallható. Népszerűsége sem csökkent, ezt jól mutatja az erhúra írt kortárs darabok száma is. Különösen érdekes Lin Binyang (李滨阳 Lǐ Bīnyáng) Totem (图腾 túténg) c. 2005-ös darabja.

Ezen felül az erhu a modern könnyűzenéhez is jól passzol. Például a 2000-es évek elején alakult kínai folklór beütésű amerikai rock-zenekar a The Hsu-nami zenéjében központi szerepet tölt be az erhu hangzása.