 |
| Kép forrása |
„A burnót-vevés’ ’s kínálásának csak megbízott körben van helye, ’s itt is csak ritkán. Orrát burnóttal teletömni, szipákolás közben suhogni, a’ pixist veregetni, nyitogatni, orra’ tisztításával rekedt vagy elfojtó lármát tenni igen illetlen. Az Előkelők előtt tiszta orral szükség megjelenni, ’s ha volna is vele bajunk, végezzünk csendesen. Az orrkendőn végignézni, a kifujt takonyt eldörzsölni, ’s effélét tenni nem szabad.”
Bilkei Pap Ferenc: A világi ember, vagy az illendőség, kecsesség, finom életmód, ’s nyájas udvariasság regulái, 1816.
Tubák, burnót – ma már ritkán használt szavak, és a finom dohány felszippantásának hódolók köre is jelentősen visszaszorult. A burnótozás nem más, mint a dohány fogyasztásának egy módja. Ennek során a porrá tört dohányt az orrba szippantják fel, a nikotin pedig az orrnyálkahártyán keresztül szívódik fel.
 |
| Kép forrása |
A burnótot először a portugálok hozták el Európába a 15. században, majd a 17-18. század során az egész kontinensen elterjedt. A burnótozás kultúrája is ekkor kezdett kialakulni annak összes kellékével – közülük a leglátványosabbal, a burnótos szelencékkel.
A gazdagon díszített dohánytároló dobozok sokféle anyagból (szaru, teknőspáncél, arany, ezüst stb.) és technikával (festett, zománcozott, berakásos stb.) készülhettek. Ajándékként is előfordult a burnótos szelence, a kisméretűeket pedig zakózsebben valamint ékszerként is hordták.
 |
| Kép forrása |
A burnót Kínában
Kínába a Ming-dinasztia végén, a Qing-dinasztia kezdetén került a burnót mint nyugati luxuscikk. Először nyugati küldöttek ajándékoztak az udvarnak finomra vágott dohányt elegáns burnótszelencékben.
 |
| Kép forrása |
A burnótot kínaiul először a holland snuif szó kínaias kiejtésével shinahúnak (士拿乎 shìnáhū) vagy shinafúnak (士那富shìnàfù) neveztek. A burnót mai kínai neve, a biyan (鼻烟 bíyān) azaz „orrdohány”, csak később alakult ki.
„Az ugynevezett ’kinai tüsszentö por’, sajátképpen egy – kevésbé dohányból, mint inkább egy bizonyos nemü chinai földből elöállitott gyártmány, mely ezelőtt Európában is ismeretes volt és pedig arról, hogy oly erős, hogy a legcsekélyebb mennyiségnek használata mellett is csak nem holtra tüszköltet.”
Dohányárusok Közlönye 1895.
 |
| Kép forrása |
A luxus és a kifinomult élvezetek iránt fogékony mandzsu udvar kapott rá először a dohányszippantás szokására. Először a császár sajátította el a burnótszippantás mikéntjét az udvarba látogató misszionáriusoktól. Kangxi császár (1661–1722) honosította meg burnótozás napi szokását, amelyet aztán utódai is követtek. Később aztán a főváros, majd az egész ország lakossága rákapott a finomra vágott dohányra. Különösen Észak-Kínában volt népszerű szokás a burnótszippantás.
„Frigyes Ágost szász és lengyel királynak az volt a szokása, hogy a burnót szelenczéjét maga előtt vagy mellett nyitva tartotta, hogy ne kelljen érte minduntalan a zsebébe nyulni. Ezt tevé az operaházban is, hol a szereplők olykor eljöttek elé hódolatukat tenni és egy kecses bók mellett szippantást vettek belőle. A király, kinek ez a tulzott szabadsaág sehogysem tetszett, egyszer, az ő szokott spaniol-burnotja közé meglehetős mennyiségü chinai tüsszentőföldet kevertetett és ezt elvitte az operába. S mikor a szereplő hölgyek egyike – mint rendesen – megint megkivánta a burnótot ő felsége azt mondta neki: ’Elviheti az egész szelenczét és csak használja minél gyakrabban, így talán még jobban megy majd az ének.’ S arra csakhamar parancsot adott az opera megkezdésére. Eleinte csak minden jól ment, de aztán nem telt bele egy negyed óra s a szinház hátró részén megkezdődött a tüsszentés s csakhamar hol itt, hol ott tört ki a legnagyobb erővel, – a szereplőket, a mint szájukat énekre nyiták: azonnal elfogta a tüszkölés, mely szakadatlanul tartott a szinpadon kivül-belül. Erre a király és az egész hallgatóság oly nevetésben tört ki, hogy alig tudták abbanhagyni és az egész operának véget kellett szakitani.”
Dohányárusok Közlönye, 1895.
Kína maga is állított elő burnótot. A kínai burnót elsősorban Shandong, Sichuan, Jiangsu, Guangdong és Zhejiang tartományokból érkezett. Ugyanakkor a külföldi burnótot jobb minőségűnek tartották, különösen a spanyol és a brazil dohányt becsülték nagyra.
Az 1793-1794 között Kínába látogató Lord Macartney írta:
„They also take snuff, mostly Brazil, but in small quantities, not in that beastly profusion which is often practised in England, even by some of our fine ladies.”
„Burnótot is használnak, főleg brazilt, de csekély mennyiségben, nem oly utálatos bőségben, mint ahogy Angliában, akár bizonyos előkelő hölgyek között is, szokás.”
Először az előkelő rétegek szokása volt a burnótozás, később azonban minden társadalmi osztályban elterjedt.
 |
| Kép forrása |
Clarke Abel, aki 1806-ban tagja volt a Lord Amherst vezette brit diplomáciai missziónak, tapasztalatairól így számol be:
„I should have been puzzled to substitute any adequate form of donation, if I had not fortunately ascertained the excessive fondness of all classes of the Chinese for snuff. Sir George Staunton having put in my possession several bottles of Brasil snuff, which they prefer to any other, I always started on my excursions furnished with a good supply, in small packets, and found them accepted as a sufficient and grateful reward for any service. It was highly amusing to see the eagerness with which any on who had just obtained a packet was assaulted by those about him. The instant the paper was opened, thumbs and fingers from all quarters speedily emptied its contents.”
„Kellemetlenséget okozott volna megfelelő adományt találnom, ha nem tudtam volna szerencsémre a túlzó rajongásról, mellyel a minden rendű és rangú kínaiak a burnót iránt viseltetnek. Sir George Staunton révén több üveg brazil burnóthoz jutván, melyet mind felett kedvelnek, apró csomagokba osztott készlettel kezdtem neki kirándulásaimnak, és úgy találtam, ezek bármiféle szolgáltatás elégséges és hálás ellenértéként fogadtatnak. Roppant mulattató volt látni a mohóságot, mellyel a csomagot kapottat megrohanták körülötte álló társai. Amint a papírt szétnyitották, a minden irányból nyúló ujjak sietve kiürítették tartalmát.”
 |
| Kép forrása |
A burnótos üvegcsék
A burnótozás mint elegáns szokás azonban szinte már a múlt homályába veszett, de legalábbis jóval kevésbé ismert jelenség, mint a finomra vágott dohány tárolására használt részletgazdagon megmunkált értékes üvegcsék. Ezek a kisméretű fiolák a nyugati és a kínai kultúra keveredésének egyedi, szimbolikus jelentőségű darabjai, amelyek a mai napig foglalkoztatják a műgyűjtőket.
 |
| Kép forrása |
Lord Macartney titkára, Sir George Satunton írta:
„Tobacco is taken in powder likewise by the Chinese. A mandarine is seldom without a small ornamental phial to hold his snuff, of which he occasionally pours a quantity, equal to a pinch, upon the back of his left hand, between the thumb and index, which approaching to his nose he snuffs up several times a day.”
„A dohányt por formájában a kínaiak is fogyasztják. Mandarint ritkán látni díszes burnóttartó fiolája nélkül, melyből időnként bizonyos mennyiséget, mintegy csipetnyit, önt ki bal kézfejére hüvelyk- és mutatóujja közé, melyet orrához közelítvén naponta többször felszippant.”
Ahogy a fenti idézetből látszik, a 18. század végére az elit körökben már elterjedt a burnótozás szokása, valamint annak elengedhetetlen kelléke a díszes üvegcse is.
 |
| Kép forrása |
„Chinában a burnótgyártás igen jelentékeny; s a birodalom nemcsak a saját nagyszámu burnótozó lakosságát, hanem a szintén erős burnótos mongol és egyéb szomszédos népeket is ellátja saját gyártmányu burnótjával és szelenczeivel. Mint Europában egykor, ugy Chinában is már régtől fogva szokásban, hogy a császár nagyértekü burnót-szelenczéket ád megtisztelő ajándékul.”
Dohányárusok Közlönye, 1895.
A burnótozás szokásának meghonosítása mellett szintén Kangxi császár volt az, aki szorgalmazta a különleges burnótszelencék készítését. Műhelyeket állíttatott fel, ahol az ország legjobb mesterei jezsuiták készítették a szebbnél szebb szelencéket. Az üvegművesség és a tűzzománc technikája is a jezsuiták révén indult fejlődének Kínában. Kangxi alatt főleg a nyugati minták – formák, technikák, anyagok – másolása volt jellemző.
 |
| Kép forrása |
Yongzheng császár (1722–1735) alatt már különálló iparművészeti ággá vált a burnótszelencék készítése. Ebben az időszakban a dohánytartók stílusa egyre kínaiasabbá vált, nyugati és kínai jellegzetességeket ötvözése volt jellemző. Yongzheng uralkodása alatt már nagy mennyiségben készítették a dohányos üvegcséket, amelyek egy részét politikai és diplomáciai ajándéknak szánták. Burnótos fiolát ajándékozott a császár magas hivatalnokainak, de kedvelt ajándéktárgyak voltak az üvegek az előkelők és a császári ágyasok között is. A külföldről érkező fontosabb küldöttségek is kaptak egy-egy mívesen megmunkált fiolát.
 |
| Kép forrása |
Qianlong császár (1735–1796) alatt a burnótos fiolák kialakítása és díszítése még tovább finomodott. Új alapanyagok jelentek meg: porcelán, jáde, csont, korall stb. Illetve a technikák széles választéka biztosította a finoman megmunkált üvegek egyediségét: tűzzománc, faragás, festés, kalligráfia stb.
 |
| Kép forrása |
Művészi technikák és anyagok
Kőfaragás
Az egyik legkedveltebb technika a faragás volt, amelyhez sok különböző anyagot használtak, Kedveltek voltak a kövek és ásványok: mészkő, lapis lazuli, akvamarin, turmalin, kalcedon, cinnabarit, borostyán stb.
 |
| Kép forrása |
Természetesen itt is fontos szerep jut a jádénak, a kínai kultúra legnagyobb presztízsű és fontos szimbolikus jelentéssel bíró féldrágakövének.
 |
| Kép forrása |
Egy további jellegzetes ásvány az achát. Az achátból készült üvegcsék megmunkálása különösen nagy képzelőerőt és mesterségbeli tudást igényelt. Az achátfiolák kialakítása általában egységes: egyszínű háttér előtt eltérő színű faragott figurák, mind ugyanabból a kőből kifaragva.
 |
| Kép forrása |
Porcelán
A Kelet és a Nyugat tökéletes találkozása a porcelán burnótfiola: rendeltetésében nyugati, anyagában kínai. A porcelán azért volt kedvelt alapanyaga a dohányos üvegcséknek, mert számtalan díszítőtechnikára és stílusra nyújtott lehetőséget: faragás, zománc, festés, máz; tájkép, zsáner, szerencseszimbólumok, csendélet – porcelánon bármi megvalósítható.
 |
| Kép forrása |
Tűzzománc
Habár a tűzzománc technikája már a Tang-dinasztia (618–907) alatt ismert volt Kínában, igazán a jezsuita misszionáriusok hatására indult dinamikus fejlődésnek. Ami a dohányos üvegcséket illeti, főleg üvegből vagy porcelánból készült fiolákon alkalmazták ezt a színes, dekoratív díszítőtechnikát.
 |
| Kép forrása |
Üveg
 |
| Kép forrása |
Belülről festett üvegek
Egészen egyedi technika a belülről festett dohányüvegeké. Ahogy a nevéből (内画 nèihuà) következik, ezeknek az üvegeknek nem a külsejére vitték fel a festékanyagot, hanem belülről festették meg a mintát: csendéletet, tájképet, állatokat stb., amelyet gyakran egészítettek ki apró kalligráfiával.
 |
| Kép forrása |
A festéket egy speciális hajlított végű ecsettel viszik fel aprólékos miniatűr vonásokkal. A belülről festés nemcsak technikai tudást, hanem komoly koncentrációt is igényel, egyes művészek még a lélegzetüket is visszafojtják az ecsetvonások elkészítése során.
A 19. századra a burnótfogyasztás egész Kínában széles körben elterjedt, az elit körökből a leszivárgott az alsóbb társadalmi osztályokba. Ennek következtében a dohányos üvegcsék iránt is megnőtt a kereslet. A tömeggyártás pedig az elérhető anyagoknak, az egyszerűbb, gazdaságosabb technikáknak kedvezett. A Qing-dinasztia végére pedig a burnótozás és a burnótos üvegek készítése is aranykorának végére ért.
Természetesen a mai napig készülnek dohányos üvegcsék Kínában. Nemcsak gyűjtők értékes darabjai, de turisták kedvelt szuvenírje is lehet egy-egy míves fiola.
Felhasznált források:
Benedict, C. 2011. Golden-Silk Smoke: A History of Tobacco in China, 1550–2010. University of California Press.
International Chinese Snuff Bottle Society
祹络岚
Megjegyzések
Megjegyzés küldése