Nicole Mones 1977-ben érkezett először Kínába üzleti célból, majd tizennyolc évvel később jelentek meg első Kínáról szóló írásai. Regényei mellett többek között a New York Times Magazine-ben is publikált. Az amerikai szerző 1998-as első regénye, a Lost in Translation 2000-ben jelent meg magyarul A tolmácsnő címmel.
 |
| Nicole Mones |
A
tolmácsnő című regény az eltűnt pekingi ember utáni kutatást állítja
középpontba. Alice Mannegan, a Kínában élő amerikai tolmácsnő segíti Dr. Adam
Spencert, az expedíciót kiötlő az amerikai paleontológust. Hozzájuk csatlakozik
részben felsőbb utasításra, megfigyelőként, részben pedig szakmai illetve
személyes érdeklődésből két kínai tudós, Kong Zhen és Lin Shiyang.
A
tolmácsnő több jelentésréteget kínál: olvasható érdekes történelmi
áthallásokból és utalásokból építkező kalandregényként; elengedésről,
elfogadásról mesélő szerelmesregényként; és kultúrákat ütköztető és összevető,
identitáskeresésről szóló lélektani regényként is.
A regény háttere
Pierre Teilhard de Chardin és Lucile Swan
A
pekingi ember leleteinek megtalálását célzó kutatóút ötletét a 19-20. század
fordulóján élt francia jezsuita pap és paleontológus Pierre Teilhard de Chardin
munkássága adta. A regényben levelezést folytatott Dr. Adam Spencer
nagyapjával, Henry Binghammel, ebből pedig a tudós arra következtet, hogy a
korábbi feltételezésekkel ellentétben a pekingi ember nem tűnt el az
1937-1945-ös második kínai-japán háborúban, hanem Teilhard valahol Kínában
rejtette el a csontokat.
Pierre
Teilhard de Chardin az 1920-as évek második felében folytatott Kínában
paleontológiai és geológiai kutatásokat. Az Andersson, Zdansky és Davidson
Black nevéhez köthető, a pekingi ember felfedezéséhez felfedezéséhez és a
leletek azonosításához vezető munkának Teilhard is részese volt, az 1930-as
évek második felében Teilhard vezette a zhoukoudiani ásatásokat.
Később
több utazást is tett Ázsiában; a Góbiba, Xinjiangba, Jávára és Burmába is
eljutott. Palontológiai és geológia munkássága mellett a kereszténységet a
természettudománnyal ötvöző írásairól ismert.
Lucile Swan amerikai szobrászművész férjével látogatott először Kínába. 1924-ben elvált, 1929-ben Pekingben telepedett le, ahol a pekingi ember rekonstrukciójában vett részt. Az ásatásokon dolgozó Teilhard és Lucile Swan ekkor ismerkedett meg. A szobrásznő beleszeretett a férfiba, aki azonban tartotta magát szerzetesi fogadalmához, mindazonáltal hosszú levelezésükből kitűnik, hogy Teilhard is mély érzelmeket táplált Swan iránt.
 |
| Swan és Teilhard |
A pekingi ember
A
regény cselekménye a pekingi ember utáni kutatás körül forog. A nagy
jelentőségű csontok kalandos pályát futottak be, és máig is ismeretlen a
hollétük.
1921-ben
kezdődtek a kutatások a Pekinghez közeli Zhoukoudianben a svéd tudós Andersson
vezetésével. Az ásatásokat Zdansky kezdte a terepen, ahol egy emberi őrlőfogat
találtak. 1927-ben Davidson Black egy addig ismeretlen fajhoz tartozónak ítélte
a Zhoukoudianben talált fogakat, ez volt a sinanthropus pekinensis. Később mintegy
negyven egyedhez tartozó leletet ástak ki, fogakat, állkapocs- és koponyacsont
darabokat, melyeket nagyjából 770 000 – 230 000 évvel ezelőttre
datálnak a tudósok. Az ásatások egészen a harmincas évek végéig folytatódtak,
mikor a japán megszállás lehetetlenné tette a kutatómunkát.
A
háború után újraindult a tudományos munka Zhoukoudianben, az 1921 és 1937
közötti időszak leletei azonban eltűntek. Leírások szerint 1941-ben hajóra
tették a csontokat, a cél a New York-i természettudományos múzeum lett volna. A
szállítás körülményei bizonytalanok, így a pekingi ember sorsa is kérdéses.
Több
kísérlet is történt a leletek felkutatására, ám máig nem sikerült megtalálni a
maradványokat.
A
regény szerint azonban Teilhard még az országból való tervezett kivitel előtt
elrejtette a csontokat, feltételezhetően valahol Észak-Kínában, ahova utazásai
és személyes kötődései fűzték.
Szereplők
Alice Mannegan
A
regény címadó főszereplője, az amerikai Alice Mannegan – kínai nevén Mo Ai-li –
a múltja és családja elől Kínába menekülő független és erős nő, aki
tolmácsmunkák vállalásából tartja fenn magát.
Egyetlen
élő családtagja apja, Horace Mannegan, aki fajgyűlölő politikájáról ismert
magas beosztású politikus. Kettejük kapcsolata meglehetősen ambivalens; Alice
elutasítja Horace rasszista nézeteit, ezért menekül Kínába, ahol senki nem
ismeri és önmaga lehet – és mégis, mikor egy kínai férfival való házasságát az
apja ellenzi, nem száll vele szembe. Habár elítéli apját, de mélyen legbelül
szereti és ragaszkodik hozzá, hiszen ő az egyetlen személy, aki Alice számára a
családot, a vérségi köteléket jelenti, és biztos pont, akire mindig számíthat.
Alice
minél messzebb akar menekülni az apjától, az általa elutasított mégis apja
miatt hozzá is kötött elvek közül való kitörést pedig Kína jelenti. Habár jól
beszéli a nyelvet, behatóan ismeri a kultúrát, és megállja köztük a helyét,
Alice-nek mindvégig azzal kell szembesülnie, hogy kívülállónak tartják, soha
nem lehet amerikai voltát levetkőzve kínai.
„Nem számított, milyen magas szintű volt a nyelvtudása, attól még nem lett kínai.”
„Egyfelől ott van Amerika, az angol anyanyelv, a gyermekkorom, míg a másik oldalról Kína, a kínai, és a felnőtt nő élete. Nincs kai fang, nincsenek nyitott kapuk. A fal vaskos és erős, mint azok, amelyek a Tiltott Várost övezték, gondosan titkokba és illúziókba burkolva a benn lakó uralkodókat, végül talán dinasztiák bukását is okozva.
Hány meg hány alkalommal késztették töprengésre azok a falak Pekingben!”
Alice-t
nagyon hamar magába szippantja az új munka, a pekingi ember maradványai utáni
kutatás. Különösen foglalkoztatja Teilhard és Lucile Swan története. Nagyon
korán egyértelművé válik, hogy Alice azonosul Lucile-lel, a reménytelen
szerelem után sóvárgó amerikai nővel. Miután egyetlen komolyabb kapcsolatát egy
kínai férfival az apja ellenállása tönkretette, Alice képtelen volt
megállapodni, alkalmi kapcsolatokban próbált menedéket keresni, azonban
mindhiába, mert egyre messzebb sodródott a megállapodás, egy boldog,
kiegyensúlyozott kapcsolat ideáljától. Egészen addig, amíg az új munka során
megismerkedik Lin professzorral. Azonban a két évtizede munkatáborba hurcolt
feleségének tett fogadalmát nem feledő Lin Shiyang kezdetben éppannyira
elérhetetlen Alice számára, mint a jezsuita szerzetes Lucile Swan számára.
Dr. Adam Spencer
Az
amerikai tudós karrierje válságban – képességeinek megfelelő kutatások
folytatása helyett egy kisebb egyetemen tanít, csakúgy mint magánélete –
feleségétől elvált, közös fiuk, Tyler felügyeletét pedig a messzire költöző volt
felesége kapja meg. Erről a holtpontról való kilábalást jelenti a pekingi ember
utáni kutatás.
A
professzor azonban viszonylag egysíkúan megírt figura. A történet elején
megfelelően elosztva kapunk róla információkat, lassanként elénk tárul múltja,
magánélete és tetteinek mozgatórugói.
Ez a
szál azonban méltánytalanul elsorvad. A regény folyamán, ahogy Alice
problémáiról olvasunk egyre kevesebb szerepet kap a tudós, így teljességgel lezáratlannak
tűnik a története. Olyan mintha a számára happy enddel végződő történet csak
egy kényszermegoldás lenne, mintegy írói kompenzáció azért, hogy az elején
annyira fontos szerepben tüntette fel a professzort, majd a romantikus szál
érdekében teljességgel feláldozta ezt a figurát, akiben pedig még annyi lehetőség
lett volna.
Lin Shiyang
A
kínai paleontológus figurája biztosítja a tragikumot és a történelmi keretet,
mellyel Kína történelmének egy fontos szeletébe kapunk betekintést. A zűrzavar –
az 1966-tól 1976-ig tartó kulturális forradalom – visszhangja Lin Shiyang
története, egyúttal hitelesen ábrázolja a Mao-éra értelmiségének sorsát.
Lin
Shiyang a kulturális forradalom idején pályakezdő tudós és fiatal házas volt,
feleségét azonban nonkonformizmusa miatt egy észak-kínai munkatáborba küldik. A
pekingi ember felkutatására induló expedíció idején ennek már huszonkét éve. Ám
Lin professzorban még él a remény, a huszonkét hosszú év alatt mindvégig élt,
hogy egyszer megtalálja feleségét. Így mikor megtudja, hogy a felajánlott munka
révén éppen arra a területre juthat el, ahol a munkatábor működött, készséggel
vállalja a feladatot.
A szakmai lehetőség mellett Lin számára a múlttal való szembesülés, az elengedés kihívását hozza a kutatóút. A múlt fájdalmas emlékeinek felkavarásában, a megváltoztathatatlanba való beletörődésben és a múlt elengedésében pedig segítségére van az amerikai nő, aki egyben egy kiegyensúlyozottabb jövőt és reményt is nyújt.
 |
| Lost in Translation, az angol kiadás borítója |
Kína
A
pekingi utcák forgatagágnak élénk színekkel való lefestése, a sivatagi városkák
álmos hőségének lírása, az apró részletekre való gondos ügyelés teszi olyan
hitelessé a regényben megjelenített Kínát. Érezhető, hogy a szerző alaposan
ismeri írása tárgyát, otthonosan mozog ebben a világban, külföldiként pedig
éppen azokat emeli ki, amik a külföldi olvasónak is érdekesek lehetnek, így
hiteles és egyben izgalmas leírásokat olvashatunk.
A
tolmácsnő egyik legnagyobb erőssége az a környezetleírásoknál elvontabb kép,
amit Kínáról nyújt: a kőkor, a kulturális forradalom és a jelen mind egyszerre
jelenlévő valóságok. A történelem ismétli önmagát, Kína lényegében örök
és változatlan.
Visszatérő
motívum a regényben Kínára használt mondás, 一盘散沙 (yī pán sănshā)
azaz egy tál laza homok. A kínai mondást általában országokra használják, az
egység és összetartás hiányát jelenti. Így történhetnek meg olyan események,
melyek a kisemberek egyéni tragédiáit vonják maguk után. Így történhet meg,
hogy olyan felbecsülhetetlen értékű leletek, mint a pekingi ember, egyszerűen
eltűnnek. Így történhet meg, hogy a bürokrácia átláthatatlan útvesztőjén mégis
mindig van mód átjutni, ha máshogy nem, akkor a hátsó ajtón keresztül.
Külföldiként Kínában
Hiába
egy tál laza homok Kína, hiába találunk benne annyi különböző egyéniséget,
mégis van valami, ami összetartja őket, valami kínaiság, ami a külföldiekből
hiányzik. A kínai felfogás ebben a tekintetben általában duális: van Kína és van a
külföld, vannak a kínaiak és a külföldiek. Utóbbiak hiába akarnak
beilleszkedni, hiába vallják magukat inkább kínainak, mint külföldinek, a
kínaiak sosem fognak úgy tekinteni rájuk, mint maguk közül valóra.
„– Amerikai vagy.
– Nem igazán.
– De amerikai vagy – ragaszkodott hozzá a férfi. – És fehér. Nem kínai. Ez az igazság.”
A
tizennégy éve Kínában élő Alice is ezt tapasztalja. Alice élményein keresztül
láthatjuk hogyan viszonyulnak a kínaiak a külföldiekhez – a nyílt bámulást, az általános
meglepődést, hogy egyáltalán „beszél” azaz ért kínaiul, a vele szemben való
tartózkodást, sőt, akár elutasítást.
A
külföldieket érintő kettős mércét is hitelesen ábrázolja a regény. A külföldi
vendég, tehát tisztelet illeti, viszont nem kínai, ezért soha nem is fogják úgy
kezelni.
„– […] Soha nem lesz belőled kínai!
– Igazságtalan vagy velem. Csak, mert az egész életemet Kínának szenteltem – kezdte, de elcsuklott a hangja.
– Pontosítsunk, a te álom-Kínádnak!
– De én tisztellek és becsüllek benneteket – mindnyájatokat – , és megtettem mindent, hogy elsajátítsam a nyelveteket, a kultúrátokat, a szokásaitokat…
– Ai-li – vetette oda – , te az vagy, aki vagy. Egy tolmács. Egy amerikai nő, aki mellesleg beszéli a kínait. Semmi több.”
Alice
számára a kínai élet egyfajta identitáskeresés is. A felvett kínai név, a
nyelvtudás, a hagyományok iránti rajongás mellett ott van az anyanyelv, és a
múlt, amitől nem szabadulhat.
„Alice Mannegan vagyok, nem Mo Ai-li, gondolta. Egy Kína-mániás amerikai.”
A fordításról
A
tolmácsnő egy élvezhető, jól felépített, tartalmas regény, amit sajnos nagyon
lehúz a magyar fordítás (a mű eredeti címe találóan írja le a magyar kiadást: Lost in Translation).
A
magyar fordításban hemzsegnek a pinyin elírások, ami még nem lenne annyira
zavaró, nem elvárható egy angol munkanyelvvel dolgozó fordítótól, hogy ismerje
a pinyinnel írt kifejezéseket. Lehet, hogy ha a pinyin ismerete túl magas
elvárás, akkor nevetséges lenne az a kérés, hogy ne vegyítsük a pinyint és a
népszerű magyaros átírást – esetenként egy kifejezésen belül… Sőt, egyes
esetekben bizonyos kínai neveknek egyszerűen az angol alakja szerepelt.
A
toldalékolás is hasonlóan szerencsétlenül alakult, túl sok felesleges kötőjellel
és rossz hangrendű toldalékkal.
A
fentiek még megbocsáthatóak lennének, mert tényleg nem elvárható, hogy a
fordító tisztában legyen a kínai kifejezések különböző átírásaival és a kínai
kiejtéssel. Az azonban nagyon is idegesítő, hogy a fordító szemmel láthatóan
nem tudja eldönteni, hogyan is szokás a magyar nyelvű könyvekben a
megszólalásokat kezelni. A megszólalások tipográfiája valami furcsa átmenet az
angol és a magyar között, ami egyes esetekben nehezen vagy egyáltalán nem
értelmezhető részeket eredményez.
Nem
a fordítók hibája, de ha nem tudunk kínaiul, akkor kicsit nehézkessé teheti az
olvasást a sok pinyinnel írt kínai kifejezés, melyeket sajnos nem minden
esetben oldott fel a szerző.
Összességében
egy jól megírt, komoly történelmi és tudományos háttérrel bíró, olvasmányos
regény A tolmácsnő. Amennyiben a formától eltekintve tudunk a tartalomra
koncentrálni, akkor igazán kellemes olvasmányélményt nyújthat. A sorok között
olvasva a szerelmes kalandregény mellett egy érdekes korrajzot is találunk,
mely a kínai-japán háború utáni Kína néhány eseményére és azok hatására világít
rá.
Felhasznált
irodalom:
Mones,
Nicole: A tolmácsnő (Lost in Translation, 1998)
Pierre
Teilhard de Chardin https://www.britannica.com/biography/Pierre-Teilhard-de-Chardin
A
pekingi ember https://www.britannica.com/topic/Peking-man