Chen Qiulin (陈秋林 Chén Qiūlín) 1975-ben született Yichang városában, Hubei tartományban. Most Chengduban, Sichuan tartományban, él és dolgozik.
2000-ben diplomázott a Sichuani Képzőművészeti Intézetben.
Azóta számos elismert helyen volt egyéni kiállítása, többek között: a Today Art Múzeumban (Peking), Max Protetch (New York), Big Factory (Shanghai). 2007-ben a az Ázsiai Kulturális Tanács kitüntette munkásságáért; akkor ő volt az egyetlen kínai, aki ezt az elismerést megkapta.
 |
| Chen Qiulin művésznő |
Chen Qiulin a művészet több különböző ágát is űzi: fényképezés, szobrászat és filmművészet mind-mind megtalálható a repertoárjában. Véleményem szerint egy hihetetlenül sokoldalú művészről van szó. Tanulmányai során elsajátította a fafaragás rejtelmeit, ebben a művészeti korszakában a buszok és bárok jelentek meg főbb témáiként – helyszínek, ahova gyakran látogatott
Karrierjét a Long Space March pekingi galériában kezdte. Innen később elment mondván, úgy érezte, hogy nem tudja a tökéletességet kivitelezni a művészetben, de nem is feltétlen ez volt a célja.
Ezután figyelmét a kínai urbanizálódás és a hihetetlen gyors fejlődés kötötte le, valamint ezek hatása az egyénre és a közösségre. Többek közt a Három-szurdok-gát építése ihlette meg.
Ezt követően a szobrászat felé fordult, mert ismét új utat keresett. Mindezt a stúdió magányában elmélyülve tervezte elérni, a semmittevés azonban szóba sem jöhetett, így jött a szobrászat ötlete. A sichuani földrengést követő időszakban kezdett el először ezzel foglalkozni, első szobrait használt papírmaséból alkotta meg. Számára a papír egy olyan anyag volt, amely az idő nyomait viseli magán, ezek a nyomok pedig akkor is ott maradnak, ha valami mássá alakul át maga az anyag.
A művésznő először gyermekkori és felnőtt magáról készített szobrokat. Magát a folyamatot is lenyűgözőnek találta, mert az alkotási folyamat során észlelhető formák teljesen mássá alakulnak megszáradva; így a kiszámíthatatlanság kulcsfontosságú tényező.
A művésznő véleménye szerint bármit is csinál az ember, a publikum valahogy utat talál, hogy politikai vonatkozással töltse meg a művészetet, mintha a művészet mindig a politikai környezet kiváltotta reflexió lenne. De számára nem feltétlenül ez a cél; inkább a változás érdekli, amely a kínai társadalomban megy végbe. Úgy véli, az olyan nagyvárosok, mint Peking, Shanghai vagy épp Chengdu, méretüknél fogva nem reprezentálják Kína igazi arcát, mert annyira sokszínű és változatos lett mind A művész számára ezt a reprezentatív célt azok a helyek szolgálják, amelyeket sokszor még a kínaiak sem ismernek. Hiszen a változás a kis helyeken is végbemegy, lehet, hogy nem akkora mértékben, de ugyanolyan félelmetes eredménnyel.
The Empty City
A másik nagyobb téma, ami Chen Qiulint foglalkoztatja, és munkájában is megjelenik, az az egyén és a kollektíva viszonya. Meglátása szerint az individuum és a közösség viszonya egyre inkább konfliktussá válik, és ezzel párhuzamosan egyben kompromisszum is.
Úgy vélem, ezt a két nagyobb témát feldolgozandó készítette el The Empty City (Az üres város) című fotósorozatát 2012-ben, amely hét darab fényképből álló sorozat.
A színvilág, a magány érzése és a látszólagos mozdulatlanság furcsán hat, tekintve, hogy Kína ismertebb részei, a nagyobb városok, természeti látványosságok mennyire nyüzsgők, néhol már-már túlzsúfoltak – ezeken a helyeken állandó a mozgás. A képek gyönyörűen ábrázolják ezt a kontrasztot. A fotókon a művész saját magát örökítette meg maszkban és katonai ruhában, ezzel tisztelegve néhai apja katonai múltja előtt.
A művész saját elmondása szerint nem elégedett az eredménnyel, mert ugyanoda tért vissza, a célja viszont nem ez volt – szeretett volna elmozdulni a megszokástól, de ebben a sorozatban ezt nem tudta megvalósítani.
Személy szerint nekem ez a kedvencem vizsgált alkotásai közül, mert rendkívül kreatív módon tudta elkapni azt a pillanatot, amelyet a nagyvárosokban ma már szinte lehetetlen átélni, de az ember mégis vágyik rá. A kivitelezés is fenomenális.
Kortárs művészeket kutatva tudtam, hogy elsősorban női alakokra szeretnék fókuszálni, a helyzetükre a művészvilágban és a kínai társadalomban egyaránt.
A nő másodrangú szereplő a kínai társadalomban (is), engem pedig érdekelt, hogy vajon ez a művészeti életben hogyan manifesztálódik.
Többek között erről kérdezték Chen Qiulint egy interjúban, ahol elmondta, hogy a kérdés összetett, mert mostani mércével mérve ő már híresnek számít, így ellentétben azokkal, akik most kezdik pályájukat, őt már nem kérik fel arra, hogy csináljon kiállítást kizárólag azért, mert nő, és mert kell a látszólagos diverzitás; nem dicsérik meg a munkáját szimplán azért, mert nő; de állítja, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ez a jelenség nincs jelen más nők életében. Azt is hozzáteszi, hogy a művészélet rengeteg aspektusa igaz a férfiakra és a nőkre is egyaránt. Sőt, az egyenlőbb nemi reprezentáció jegyében volt, hogy kapott olyan lehetőségeket is, amiket férfiak nem feltétlenül kaptak volna meg.
Memory and Social Changes
Chen Qiulin 2008-ban, valamint 2011-ben rendezett két kiállítást, amelyek középpontjában a szobrászat állt. A 2008-asnak Memory and Social Changes (Emlékezet és társadalmi változások) volt a címe.
Munkájában, a már fentebb említett papírmasé technikát alkalmazta a szobrok megalkotásakor. Érdekesség még, hogy a sichuani földrengés után összegyűjtött papírkupacokat is beépítette műveibe.
Az egyes alkotásokhoz használt anyagok nagyban függenek attól, hogy a művésznő mit akar mondani, és ezt mivel tudja leginkább kifejezni. 2008-ban a papírmasé mellett döntött, a választást így indokolta meg:
„A mai világot nagyon személyes magatartással és megközelítéssel próbálom rögzíteni. A Max Protetch-ben bemutatott műsor folytatja ennek módszernek a folytatása. A sichuani földrengés után talált papírokból készült szobrok a városok iránti érzéseim kiterjesztéseként funkcionálnak. Az anyag tekintetében például olyan nehéznek látszanak, mint a cement, de valójában nagyon könnyűek. Míg a szobrok, a fényképek és a videofilmek lényegében egymáshoz kapcsolódnak, ugyanakkor ellentmondás és harmónia létezik bennük és közöttük. Annak ellenére, hogy a földrengés utóhatása a hátterük, a tartalom kevésbé szól magáról a földrengésről.”
Talán legnagyobb volumenű alkotása azonban – bár az előzőek sem tekinthetőek kicsinek – a One Hundred Names (Száz név) című kiállítás volt 2016-ban Ausztráliában, amely többféle művészeti technikát is felhasznált videó installációk, képek, előadás és egyéb anyagok formájában.
A kiállítás legfontosabb eleme azonban a száz leggyakoribb kínai családnév, amelyeket a művész tofuból alkotott meg.
Chen azokat az ellentmondásokat vizsgálja, amelyek akkor válnak igazán hangsúlyossá, amikor Kína gyors fejlődés iránti igénye találkozik a hagyományok fontosságával és az azok megtartására való törekvéssel. Munkája azt boncolgatja, hogy a migráció, az elmozdulás és elmozdítás (például a Három-szurdok-gát építésekor kilakoltatott családok elmozdítása), illetve a városfejlesztés milyen mértékben zavarja meg a hagyományos kínai kultúrát, szokásokat és életmódot.
A művésznő munkásságát megfigyelve és számos vele készült interjú elolvasása után nyilvánvalóvá válik, hogy Chen Qiulin azon művészek közé tartozik, akik állandó megújulásra törekszenek, és nem félnek a teljesen új, olykor radikálisnak tűnő technikák alkalmazásától.
Rá is igaz, ami oly sok kortárs kínai alkotóra, hogy sorozatokban gondolkodnak. A különböző alkotások között olykor a technikában, vagy a felhasznált anyagokban van ugyan különbség, azonban megfigyelhető, hogy a tematika sokszor ugyanaz.
Ez is mutatja, hogy hányféleképpen lehet gondolkodni egy adott témáról.
Felhasznált irodalom:
http://www.initiartmagazine.com/interview.php?IVarchive=3
http://sheppartonartmuseum.com.au/exhibition-item/!/417/event/chen-qiulin-one-hundred-names
叶灵儿
Megjegyzések
Megjegyzés küldése